1. fejezet - Csak egy vágás

 Egy temetésen állunk, valami távoli rokonnak mondanak gyászbeszédet. Gyászbeszéd. Igencsak elvetemült lenne, ha én is kitalálnék valami őrült mondandót akár Clara, vagy Dylan sírjánál…
 Régen minden más volt. Nagyon szerettük egymást, és rengeteg időt töltöttünk együtt… Ő volt az egyetlen férfi, aki elfogadott minden hibámmal együtt. Sosem voltam teljesen normális, de őt ez nem zavarta. Én is rettenetesen szerettem, s számomra a rossz tulajdonságai teljesen elvesztek. Ám most, mintha elfeledném minden vele töltött boldog percem, s még csak a megbánás gondolata sem motoszkál a fejemben. Amit tett, az megbocsáthatatlan, és undorító! Azzal, hogy képes volt megcsalni, csak lerombolta minden tiszteletem, minden önbecsülésem. Ő bárkit megszerezhetett égszínkék szemével, és fekete hajával. De én… Sosem fogadná el senki azt, ami vagyok… Szívem lüktető mozgása fokozatosan gyorsabbra vált, én haragom elnyomja szeretetem. Megcsalt! Hazudott! Cserbenhagyott! Ez az, amit sosem fogok megbocsátani neki, és mindent megteszek, hogy megöljem a szüleit, akik ilyet neveltek belőle.


 - Livia! – néz rám aggódva anyám – Jól vagy?
 - Persze… Csak… - alig bírok megszólalni – Kicsit elfáradtam.
 - Ó, értem. – bólint.
 - Kit is temetünk? – kérdem halkan.
 - Fogalmam sincs. – súgja oda, mire finoman elmosolyodom.
 Anyám sem tudhatja meg, hogy mit tettem, mert akkor őt is meg kellene ölnöm. De én szeretem.
 A gyászbeszéd után, mindenki lelankadva, vagy zokogva hagyja el a temetőt, de az én agyam csak folyamatosan kattog. Ahogy elindulunk haza, egy friss sírkövet pillantok meg, Clara Henna felirattal. Már eltemették. A szívem ismét őrült kalapálásba kezd, és óvatos vigyorra húzom ajkam egyik felét. Még csak egy hónap telt el a gyilkosság óta, de már befejezték a nyomozást? Tudtommal szükség van a holttestre is hozzá. Ám ezek szerint azt hitték, hogy Dylan először megölte őt, majd végzett magával is. Nevetséges…
 - Jössz már? – kérdezi anyám.
 - Pillanat! – kiáltok vissza, majd ismét a sír felé fordulok – Clara! – kezdem, egy sóhajtás kíséretében – Remélem, tudod, miért tettem, amit tettem, miért küldtelek a pokol fenekére. Igen! Biztos vagyok benne, hogy oda kerülsz a tetted után! Nagyon jól tudtad, hogy Dylan a legfontosabb az életemben. De csak volt. – mély levegőt veszek, és mosolyogva, kitárt karokkal folytatom – Drága barátnőm! Ha majd ezek után melléd kerülök, nem bánom! Legalább pokollá tudom majd ott is tenni az életed! – erre halkan elnevetem magam – Ugye, mily ironikus? Bár az énem elhagyott, a humorom még mindig a régi. Egyébként, csak így finoman megsúgom… Megbosszulni készülök, hogy egy ilyen embert neveltek belőled a szüleid! Jól hallottad! Velük is végzek! Végzek mindenkivel. – az utolsó szót, már idegesen suttogom, majd egy újabb lélegzet kíséretében, még ennyit mondok, halkan: - Már nem kell sokat várnod, hogy találkozhass velük, kincsem!
 Lassan megcsókolom a tenyerem, és rácsapok a sírkőre, ezzel átkot szórva rá, majd elindulok anya után.
 Otthon bezárkózom a szobámba, sóhajtva nekidöntöm hátam a hideg ajtónak, és lecsúszok a földre. Tekintetem a plafonra szegezem, és lehunyom a szemem. A lámpa fényének köszönhetően vörösnek látom belső szemhéjam. Imádom a vörös színt… Olyan, akár a friss, és forró vér, ahogyan lassan kibuggyan a bőr alól. Ebben a pillanatban, mintha éhség törne rám, megkívánom a vörös finomságot. Akár egy vámpír. Erősen megszorítom az egyik kezem, és lassan ujjaim hegyei is elpirosodnak. ,,Csak egy vágás”, gondolom, és sóhajtok egy nagyot. Felállok, és a szobám melletti fürdő felé veszem az irányt. Előveszek egy még nem használt borotvát, melynek csillogó pengéje egyből mosolyt varázsol az arcomra. Ismét bezárkózom a szobámba, és törökülésbe ereszkedem az ágyamon. Óvatosan kiszedem az egyik pengét a borotvából, majd elégedetten megszemlélem. Éles. Tökéletes. Ráérősen odaszegezem a csuklómhoz, és eleinte finoman végighúzom. Ez nem ér semmit, ezért kicsit rányomom. A vér lassan kibuggyan a vágás nyomán, és ehhez még csak szenvednem sem kellett. Azt hittem, ez nagyobb fájdalommal jár. Kezem a számhoz viszem, és lassan, élvezettel lenyalom a forró vért. Fantasztikusan esik, így még egyet vágok a csuklómba. A vér lassan csurog le könyökömig, majd egy óvatos mozdulattal az egészet letörlöm nyelvemmel. Jó lenne, ha másnak is megkóstolhatnám, legalább csak egy nyalintásnyit, és bár nagyon jól esik a vörös finomság, visszafogom magam, és a pengét elteszem a fiókomba. Még egyszer lenyalom a maradékot kezemről, aztán egy kötszerrel elfedem azt. Sosem gondoltam volna, hogy én ennyire odavagyok a vér ízéért.