3. fejezet - Requiem

 Ma reggel is hasonló állapotban kelek fel, mint tegnap. A bőröm izzad, szívem erősen ver, remegek, és még csak ki sem aludtam magam. Csuklómon nincs rajta a fásli, ezért arra gyanakszom, hogy talán éjszaka esett le róla valahol. A hajnali fény gyéren szűrődik be a függönyök között, de valahogy nem kívánok többet kapni belőle, inkább törökülésbe elhelyezkedem az ágyon, és próbálom ismét felidézni, hogy vajon mi történt ma éjszaka. Semmi sem jut eszembe, ezért csak lassan lesétálok a lépcsőn, és a konyhába töltök magamnak egy kis vizet. Amint a csaphoz érek, ijedten látom meg, ahogyan egy kés fekszik benne, melyre néhány folt vér száradt.

Ekkor az agyam ismét vadul kattogni kezd, és miután a külvilágot megint kizárom, a pohár hangos csörömpöléssel csúszik ki a kezemből, mire visszatérek a valóságba. Gyorsan feltakarítom a szilánkokat, és megnyugodva sóhajtok, mivel anya nem hallotta meg az üveg eltörését. A biztonság kedvéért, csukott szemekkel veszem ki a mosogatóból a kést, és anélkül, hogy ráemelném tekintetem, sebesen felrohanok vele a szobámba, majd leülve az ágyra, rápillantok. Ekkor megint elhalni látszik az autók zaja az utcáról, és az ablakon átszűrődő kevés fény is eltompul. Csak a vörösre festett kés marad, és én…

 Egy autó áll előttem pár méterre, és benne egy férfi zenét hallgat. Én az egyik bokor mögül figyelem, ahogyan a lábán ritmusosan dobol, és közben a kocsiból áradó dalokat tátogja teljes beleéléssel. Igen. Kábé így tudnám leírni röviden Dylan apját, aki ezt mind a nem túl ismert zenekaráért csinálja minden egyes éjszaka. Csak, és kizárólag ebéd után hajlandó aludni, és este pedig lejön a kocsijához, berakja a számaikat, és így gyakorol, mert itt nem zavarja senkit.

 A vigyorom le nem olvad az arcomról, és a kést is őrült erővel szorongatom a markomban. Most nem figyel. Most van itt az ideje, hogy észrevétlenül betörjek az autóba, és jól szétkaszaboljam, vagy megfojtsam őt. Így is cselekszem. Halkan odaosonok a hátsó ajtóhoz, és még csak azt sem hallja meg, ahogyan benyitok, úgy beleéli magát a számaiba. Szeme lehunyva, így csak lassan, felemelkedem a feje fölé, és a fáslimat letekerve csuklómról, betapasztom vele a száját. Ekkor ijedten felkap kezeivel, de én a kést előrántva gyorsan megvágom azokat, mire egy hangos nyögéssel visszakapja karjait. Én, mielőtt újra megtenné ezt, gyorsan lefogom őket, és amint egy mély levegőt vesz, levágom a nyelvét, a kést pedig lenyomom a torkán. Képtelen a sikításra, ezért csak fuldokolva néz vérben forgó szemeimre, én pedig vigyorogva, lágyan végighúzom ujjaimat a szájából kifolyó vérén, és aztán lenyalom róluk.

 - Érdekes, hogy a férfiaknak mennyivel másabb… - jegyzem meg aztán, és a késsel egy nem túl mély nyomot hagyva arcán, a hátába vágok.

 A vér szinte szökőkútként folyik a fáslimra és az autóülésre, én meg a nyelvemet odatartva a vágáshoz kortyolom a friss vért.

 - Sőt! Eddig úgy tűnik, mindenkinek más ízű a vére! – törlöm meg a szám.

 A férfin szinte egyből észrevehető az, hogy már lassan teljesen elgyengül a teste, és az, hogy nemsokára végleg elvérzik előttem, így inkább elengednem az addig fogva tartó bal kezemmel. Ő nem kapálózik, csak lihegve, és fuldokolva várja halálát.

 - Szívesen nézném még, ahogyan szenvedsz, de inkább segítek rajtad! – sóhajtok „kedvesen”, és erőteljesen belenyomom a késem a szívébe.

 Szeme nagyra nyílik az utolsó levegővételével, a vér pedig már csak az egyetlen mozgó dolog a férfiből, mely sebesen kúszik ki hátából, szájából, és mellkasából, és lassan lepi be az egész autót.

 Egy requiem csendül fel ekkor, mire elégedetten szemlélem meg a holttestet. Egy újabb áldozat. Egy újabb gyilkosságom. Egy újabb emlékkép…

 Lihegve térek vissza a valóságba, és a kést szorongatva próbálok mindent újragondolni, vagy valahogy belegondolni, hogy mi van velem. Így utólag, tán még én is durvának gondolom az elkövetett gyilkosságaim, de csak azért is megteszem őket a saját tudtom nélkül. De ma éjszaka virrasztok. Ma éjszaka megfigyelem, hogy pontosan mi történik. Ma éjszaka nem akarok több áldozatot ejteni.