A szobám falai közt vagyok. Kínoz a tudat, hogy nekem tényleg egy gyilkosként kell leélnem további életemet, és képtelen vagyok arra gondolni, hogy ezzel csak magamnak teszek jót.
- Te önző ribanc! – suttogom magamnak, és amint leszorítom a két szemhéjamat, könnycseppek sokasága kezd felgyülemleni bennük.
Idegesen nyitom ki az ajtót, és rohanok el egészen a konyháig, hogy egy friss pengével láthassak neki saját bőrömnek. Nem is! A húsomig akarok ma hatolni, hogy ne csak az élvezet, hanem a fájdalom is úrrá legyen rajtam. Bűnhődni akarok tetteimért!
Amint rávetem magam az ágyra, egyből egy ideges döféssel kezdem el magamat kínozni, a belső combomba. Halk nyögés hagyja el a számat. Borzalmas fájdalom számomra, ahogyan a kés pengéje egészen a húsomig hatol, majd a vér sebesen, megállíthatatlanul rohan kifelé a szúrás mentén. Tudom, ha nem teszek most valamit gyorsan, itt fogok elvérezni, így a kést kirántom a sebemből egy halk nyögés mellett, majd erősen rászorítom a párnámat. Csak ekkor nézek fel, és amit az ablakomban látok, annak a látványa sikításra késztet. Dylan vigyorog a párkányomon ücsörögve. Egy darabig habozok, hogy kinyissam e neki az ablakot, vagy inkább ne kockáztassak, de a biztonság kedvéért az előbbi lehetőség mellett döntök, mert tudom, így is úgy is megtalálná a módját annak, hogy a szobám falai közt lehessen, bár ha ő ezt erőszakkal tenné, akkor abban nem lenne köszönet. Így hát odasántikálok hozzá, lábamhoz még mindig erősen szorítva a párnát, és beengedem. Ő egy ügyes mozdulattal ugrik le elém, és pedig két lépést hátrálok.
- Szia, Liv! – köszön, vigyorogva – Gondoltam meglátogatlak. Ugye nem zavarlak?
Már éppen nyitnám a szám egy válaszra, ám ő megelőz.
- Bár úgy látom nem, hiszen eléggé unatkozhatsz… - biccent a lábam felé, amihez a párnát szorítom.
- Nem, csak…- kezdem, de ő szám elé helyezi mutatóujját, ezzel elcsendesítve engem. Érintésétől félelem költözik belém, minek hatására remegni kezdek.
- Vágytál már a vér látványára, ugye? – kérdezi, én pedig óvatosan bólintok. – Arra gondoltam, hogy kicsit megváltoztathatnánk a játékszabályokat.
Érdekesnek tartom, hogy az arcán egy kicsit sem látszik annak a jele, hogy szomorú lenne húga halála miatt. Ez megrémít.
- Hogyan? – kérdezem, mikor végül elemeli kezét a számtól, és kényelembe helyezi magát az ágyamon.
- Hiányzik innen valami háttámasz… - mondja, figyelmen kívül hagyva kérdésem, és lerántja lábamról a párnát, minek következtében a vérzésem ismét nekiiramodik. A medveplüssömet szorítom most a sebemhez. – Pont erre gondoltam! – jelenti ki elégedetten, ám mielőtt háta mögé helyezné a párnát, lenyalja róla a vérem. – Finom. Talán tényleg jól tettem, hogy megváltoztattam a szabályokat! – vigyorog kajánul.
- Hogyan? – kérdem ismét, neki pedig még szélesebb mosoly szökik sebekkel díszített arcára.
- Folytatjuk egymás családjának az öldöklését… - kezdi, egy kis szünetet tartva mondandójában – Csak ahelyett, hogy saját magunk vérét innánk, ha minden kötél szakad, fel kell keresnünk a másikat, és belőle kell táplálkoznunk.
- Na, most húzz innen! – fakadok ki, mert egyszerűen elegem van abból, hogy ilyen hülye játékokkal próbálja megkeseríteni így is nyomorúságos életemet.
A pszichopata vigyor egyből leolvad arcáról, és egy meglepett tekintet cserél vele helyet, majd hirtelen feláll, és felém kezd közeledni. Hátrálok egy lépést.
- Talán nem tetszik valami? – kérdezi, és elemeli az imént használt, ágyra hajított késemet.
- Húzz innen! – ismétlem magam, egy kicsit bizonytalanabbul. Érzem, ahogyan hátamon többször is végigfut az a félelem következtében érezhető hideg, ami most úgy rabul ejt, hogy még Dylan szemébe sem bírok nézni.
- Csak nem most akarod kezdeni, mi? – üvölti el magát hirtelen, torkomhoz szegezve a pengét, én pedig könnyezni kezdek a félelemtől. Leszorítom könnybe lábadt szemeim, falhoz nyomom remegő testem, és nagyokat sóhajtva várok arra, hogy egy mozdulattal elvágja a torkom. Tudom, ez a játékunk, és egyben az életem végét jelentheti… – Gondoltam, hogy csak a pofád nagy – jelenti ki, és leejti a kést, majd elsétál előlem.
Mély lélegzeteket véve rogyok le a hideg parkettára, és zokogva bámulom Dylan egyre távolodó lábait, ahogyan azok az ablakig haladnak. Attól tartok, hogy bármit megtehet velem. Úgy mozgathat engem, akár egy bábot, és még az életemtől is megfoszthat egy pillanat alatt.
- Majd még találkozunk! És ajánlom, hogy addig szedj össze némi tiszteletet irántam, különben nagyon csúnyán megbánod, ifjú Securus! – kiáltja, és a végén pszichopata röhögésbe kezd. Végül eltűnik a ködben, amely kint uralkodik.
- Te utolsó senki… - suttogom zokogva, még mindig a földet bámulva. Ekkor nyit be anyám, és kétségbeesetten segít fel a padlóról.
- Mi volt ez az üvöltözés? Itt volt? – kezdi, majd meglátja a combomon a szúrást. - Úr isten! Mit tett veled?
- Semmit… Ezt én tettem magammal – felelem erőtlenül, és odasántikálok az ágyamhoz.
- Ne haragudj, hogy nem tudtam itt lenni, amikor itt volt ez a… - kezdi anya, ám a mondata utolsó fele sírásba torkollik. Én a vállára dőlve nyugtatom, mert úgy érzem, nekem már minden könnyem elveszett. Életképtelen senkivé váltam egy pillanat alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése