12. fejezet - A telefonbeszélgetés

 Hullámzó érzelmek kavarognak bennem. Nem tudom, kiben bízhatok, hiszen csupán anya van mellettem. Dylannek biztosan vannak kapcsolatai. Tudom, hogy nincs egyedül. Az ablakomon kifelé bámulok. Unott csend uralkodik a külvilágon, csapán néha bukkan fel egy autó. Nyomott az idő, kissé álmossá is tesz, így hanyatt vetem magam az ágyon. Az üres plafon még unottabb, mint a kihalt utcák. Elképzelem, milyen szépen díszítené Dylan vére. Megnyalom a számat. Kitör rajtam az éhség, így lehunyom a szemem, azonban sehogy sem tudok elaludni. Hirtelen hangos szóváltásra leszek figyelmes lentről. Felállok, és odalépek az ajtó mellé hallgatózni. Anyukámat hallom, ahogyan valakivel veszekszik. Bizonyára telefonál. Már sétálnék vissza az ágyamba, ám egy szó megragadja a figyelmem.

 - Nem akarok Securus lenni!

 Ez felettébb különös… Óvatosan kinyitom az ajtót, és kilépek, hogy jobban halljam a beszélgetést. A korlátnál leguggolok, hogy anya ne vegyen észre.

 - Értsd meg, hogy kurvára nem szorulok rá az ajánlatodra! Te is tudod, hogy jól állok – pöröl tovább.

 Nem értem. Vajon kivel beszélhet? Sosem szokott káromkodni. 

 - Hogy mit üvöltök? Nem bízol a képességeimben, és ez felbasz!

 Ebben a pillanatban meglát a korlátnál, és tekintete dühösből rémültté változik.

 - Később visszahívlak! – mondja halkabban, és erőteljesen rávágja a pultra a mobilt. – Mit hallottál?

 - Csak… Valami ajánlatot… - magyarázkodom a fejemet vakarva.

 - Hallgatóztál? – kérdi csípőre tett kézzel.

 - Nem, dehogy! – teszem magam elé védekezően a kezeim. – Csak le akartam menni, inni.

 - És miért guggoltál? 

 Jellemző. Anya, és a keresztkérdései.

 - Elestem – felelem kis habozás után.

 - Aha – biccent, ám hallatszik a hangján, hogy nem igazán hisz nekem. – Mit kérsz? Van cola, víz, narancslé…

 - Colát – motyogom, és lassan lelépkedek a lépcsőn.

 Fejemben a beszélgetés jár. Talán titkol előlem valamit? Mi oka lenne rá? És kivel beszélgetne Securusokról, rajtam kívül?

 Anya tölt nekem colát, én pedig elveszem tőle a poharat, és leülök az étkezőhöz. Lassan kortyolok magam elé meredve.

 - Tudod, Liv – kezdi, én pedig érdeklődve ránézek. – Rám mindig számíthatsz! – mondja, és finoman elmosolyodik.

 - Tudom – biccentek, de valójában nem teljesen vagyok őszinte. Ami most történt, az bennem megingatott valamiféle bizalmat. „Nem akarok Securus lenni!”

 Anya nem szól semmit, csak figyel. Figyeli, hogyan veszem a levegőt, hogyan feszülnek meg kicsit izmaim, ahogyan a poharat számhoz emelem, hogyan nyelek, s megy le torkomon egy korty. Szinte nyomasztó, miképpen pásztázza minden rezdülésem. Mintha ő maga lenne az, ki nem bízik bennem.

 - Kivel beszéltél? – kérdezem hirtelen, mélyen a szemébe ásva tekintetem.

 - Ó, csak az egyik kollégámmal! – legyint – Megint hülye termékeket akar rám sózni, amiknek semmi haszna. Tudod, milyenek az egyes munkatársaim.

 - Aha – mondom egyhangúan, és még egyet kortyolok. – Mit akart rád sózni? 

 Anya meglepetten pillant rám. Sosem kérdezgetek ennyit, ha ilyen ügyről van szó, azonban most más a helyzet. Ki akarom deríteni, hogy mégis mi folyik a hátam mögött.

 - Valami… Konyhai szeletelőt, vagy mi a fenét – válaszolja egy kis idő után. – Hogy lettél te ilyen érdeklődő?

 - Csak fura volt a beszélgetés, mert sosem káromkodsz – jelentem ki frappánsan olyan hangnemben, amire azt hihetné az ember, hogy nem várok magyarázatot. 

 - Csak tudod… Milliószor lemondtam már minden baromságot, aztán most betelt a pohár.

 - Értem – biccentek, és elviszem a mosogatóhoz az üres poharat. 

 Tekintetem a pulton pihenő telefonra tapad. Nem tudok engedni a kísértésnek, észrevétlenül leemelem, és a zsebembe csúsztatom, majd zakatoló szívvel felrohanok a szobámba. Ott leülök az ágyra, és feloldom a zárat. Jelszóval védett. Eddig sosem volt erre példa. Megpróbálkozom az elpusztult tengerimalacom nevével, de hiába. Apa nevét sem fogadja el. Sehogy sem tudom megnézni a hívásnaplót, mert mindenre csak azt írja ki, hogy „hibás jelszó”. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, én pedig gyorsan zsebreteszem a készüléket.

 - Nem láttad a mobilom? – kérdezi anya, mire ösztönösen megrázom a fejem.

 - Nem lehet, hogy elkeveredett valami papírok közé? – próbálkozom, ő pedig biccent, és lemegy. Vissza kéne csempésznem a mobilt, így utána futok.

 - Hova-hova? – néz rám felvont szemöldökkel. 

 - WC! – kiáltom, ám mielőtt a fürdőbe rohannék, gyorsan lerakom a telefont a pultra.

 Amint beérek a mosdóba, nagyot sóhajtva rogyok le a földre. Mi folyik itt?