Reggel, amint a napsugarak élesen, szinte fájón tapintanak meg a redőnyön befészkelve magukat, én izzadva és remegve riadok fel, nem törődve a kintről érkező vidám madárcsicsergéssel. Csak egyre tudok gondolni: Újra öltem. Nagy nehezen kikászálódom az ágyból, ám ekkor lábamba olyan éles fájdalom nyilall, hogy vissza is rogyok nyomban. Tekintetem ösztönösen a titkos sebemre vetődik, és megpillantom a vádlimon éktelenkedő mély vágást. A szemem előtt ekkor ismét elhalványul a külvilág; szédelgés lesz úrrá rajtam. A madárcsiripelés elhal, én pedig ismét egy rút látomásban rekedek...
Egy bokor mögött kémlelem a vidáman sütögető tizenegy év körüli lányokat. Ebben a pillanatban hangosan felsikítanak, mire megdermedek. Bizonyára épp rémtörténeteket mesélnek egymásnak.
Ennyi ember előtt nem végezhetek Hope-al, Dylan húgával. Meg kell várnom, amíg a többiek elhagyják a helyszínt. Kezemben összeszorítom a kést, fogaimmal idegesen vicsorgok. Már régóta itt kuporgok, kiéheztetve, akár egy vadállat vetném már magam zsákmányomra. Szerencsémre végre egyedül marad a kiszemelt áldozat, a többiek nevetve mennek be kenyérért a házba. Újra elvigyorodom, majd settenkedve Hope mögött termek, és leszorítom kezeit, szájával együtt, mielőtt még sikíthatna. A lány nyöszörögve ül karjaiban, még csak megmozdulni sem mer, ám minden porcikája remeg.
- Shh! Semmi baj, semmi baj! - csitítgatom, késem élével finoman, nyom nélkül végigsimítva arcán. - Nem hagylak majd sokáig szenvedni, tekintettel a fiatalságodra.
A lány szeméből egy könnycsepp csordul ki, mely egészen a vágásokkal teli csuklómra csöppen. A meleg könnyétől egyre inkább megkívánom vérét, ezért most egy erősebb vágást ejtek arcán, minek most már nyoma is van. Lenyalom késem a tűz fényében csillogó pengéjét, majd immáron nyakához szegezem.
- Eddig ez a második legfinomabb - vigyorodok el kajánul - De a bátyádéval semmi nem ér fel.
Hope egyre hangosabban nyöszörög, ezért nyakába is egy mély vágást ejtek. Nyomán sebesen áramlik ki a vér, amiből ismét egy nagyot kortyolok. Ígéretemet betartva, a következő vágás a halálos. Mellkasába kanyarintom tövig fegyverem, mit háromszor megforgatok benne a játék kedvéért, és erőteljesen lehúzom, egész a hasáig. A vére patakként csobog a kopár földre, nyögései pedig lassan elhalnak. Ezáltal képtelen már megfeszülni karjaim közt, ezért csak elengedem, s hagyom, hogy elvérezzen előttem. Utolsó szórakozásom végett, a lány mellé hajított nyársat szemébe döföm, mely egyből vére után halad sebesen. Pszichopata vigyor ül arcomra a látványtól, majd mikor meghallom a házból hangzó beszélgetések és neszek zaját, villámgyorsan vágtatok vissza a bokorba, hogy megnézzem, mit reagálnak a széttrancsírozott holttestre. A fiatalságot megviselné a látvány, tudtam, s a gyanúm beigazolódott. A megdermedt arcokat nyomban felváltja a rémült, s a nyugtalan csend helyét is átveszi az édesen csengő sikítozások hada. Arcomon a vigyor egyre nagyobb, számat őrült nevetés hangja hagyja el...
Lábamon sebem látványa kezd visszatérni, ám remegésem még mindig tart. De vajon hol szereztem a vágást? Biztosan a bokorban karcolta meg egy ág.
Hirtelen kopogtatást hallok ajtómon, mire kissé megijedek, de azért megpróbálom nyugodtan kinyitni.
- Drágám! - rebegi anya, nyugtalanul – Minden rendben? - kérdezi végül, lesütött szemekkel. Nehéz lehet neki abban a tudatban élni, hogy a lánya egy valóságos pszichopata gyilkos.
- Ma este is gyilkoltam - felelem rezzenéstelen arccal, anyán pedig látom, hogy mindjárt elájul, ezért ágyamhoz vezetem.
- Kit? – suttogja.
- Dylan húgát.
- Dylan vitt el, igaz? - kérdezi, én pedig egyből tudom, hogy az eltűnésem napjára céloz. Bólintok.
- Kérlek... - rebegi, könnyekkel küszködve - Ölj meg! Nem... Nem akarlak így látni... Ilyen... Megviselten. Lehet, hogy ha végzel velem... Több vérre nem lesz szükséged.
- Ne is gondolj erre! - szorítom meg a kezét - Nekem most inkább Dylant kéne meggyilkolnom!
- De gyorsan, mielőtt megelőzne! - kér meg, én pedig ismét bólintok – Nem akarom, hogy meghalj!
Bár ilyen egyszerű lenne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése