Fogalmam sincs, mit mondjak. Annyi gondolat, annyi kérdés kavarog a fejemben, hogy inkább csak csendben maradok, és egy törölközőbe csavarva magam gyorsan kiszállok a kádból. Végül mégis felteszem az első, és számomra legfontosabb kérdést, ami eszembe jut:
- Te is az vagy? - rebegem, majd a sebes csuklómra is terítek egy törölközőt.
Anya nem szól, csak megrázza a fejét, és erőtlenül lerogy a kád szélére.
Én tehetetlenül mellé ülök, és remegő kezemmel próbálok nyugtatóan végigsimítani hátán, ám ő elhátrál érintésemtől.
- Apád... - suttogja, és hangjában érzem, hogy még ez a szó is nehéz volt számára.
- Egy Securus ölte meg? - próbálkozom.
Ő bólint, majd csak ennyit mond:
- Öngyilkos lett.
Hangtalul bámulok magam elé, fejemben millió fájdalmas gondolattal küszködve. Ösztönösen sebzett csuklómra téved a kezem, és egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ezt tette magával. Azt hittem, saját vérünk is táplál, ám úgy tűnik, ez csak a látszat. Ölnünk kell.
- Senkit nem akart áldozatának... - kezdi, majd egy nagy sóhajtás kíséretében folytatja - Mindig a saját véréből táplálkozott. Sohasem aludt, már már betegessé vált a sok vagdosástól, amit egy idő után nem tudott abbahagyni. Folyton vérre éhezett. Ha elmentünk valahová, a nyelvét vágta meg, hogy ne haljon éhen. Ez ment három évig, és a végén már csak megszokásból okozott magának fájdalmat. Aztán egy nap, mikor egyik este, bezárkózva a szobájába, vagdosta magát... - egy könny gurul le arcán, és immár légzése is szaggatott - Elvérzett.
Az emlékek - bár csupán két éves voltam, mikor utoljára láttam - egy pillanat alatt visszatérnek. Újból eszembe jut gondterhelt arca, karikás szemei, és az a hamis mosolya, mellyel engem akart megóvni az ő fájdalmaitól. És ha nem teszem, amit Dylan kért, én is így végezhetem. A magam áldozata leszek, és ez csak azért van, mert nem ember vagyok. Utálom magam.
- Ölj meg! - kiált hirtelen anya, immár könnyektől ázott arccal - Gyilkolj meg! Talán az én vérem elég lesz, hogy ne úgy végezd, mint apád!
Egyszerűen képtelen vagyok elhinni anya szavait. Nem tudok megszólalni, csak ülök, és hitetlenkedve bámulom őt.
- Ne... Ne beszélj hülyeségeket! - suttogom.
- Nem akarom, hogy meghalj!
- Őrült vagy - jelentem ki, mintha csak magamról beszélnék, és elviharzok a szobám magányába.
Az ajtót becsapom, és meggyengülve csúszom le rajta támaszkodva, egészen a hideg parkettáig. Szememből könnyek csordulnak végig arcomon, ám sírásra mégis képtelen vagyok. Csak bámulok ki az ablakon, hol a felhőktől feketére festett égbolton villámok cikáznak át, hangos dörrenések hangja villanyozza fel a sötétséget. Szobám csendje, s a lassan érkező vihar nyomasztó, ám számomra mégis megnyugtató hangjai, ahogyan összevegyülnek, könnyebben tekintek most magamra, s nézem végig, hogyan megyek tönkre lassan, ebben a végét nem látható életben.
Hol addig nyugalmat biztosító ágyamat, ott most csatateret látok, és tudom, akárhányszor aludni térek, mindig csak küzdeni megyek majd. A küzdelem semmi ehhez képest... Én kaszabolni járok a takaróm melegébe. És bár ez a gondolat igen elrettentő, én ma este is oda bújok menedékül, anyám fájdalmas szavai elől. Más vérének látványa egyszerűen mámorító... De az, hogy anyámat lássam a saját kezem által holtan, számomra szinte elképzelhetetlen. Leszorítom hát a szemem, és megpróbálom kizárni az érző énem.
Engedjünk a csábításnak! Jöjjön hát a fájdalommentes pszichopata játék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése