6. fejezet - Ismerős hang

 Párás és hideg a levegő, rólam mégis izzadtság folyik. Fogalmam sincs, hol vagyok, mert alig látok bármit ebben a nagy sötétségben. Valami pincébe lehetek bezárva. A fejem sajog, a számon egy tapasz, hogy még véletlenül se tudjak sikítani. Kezeim szorosan a testemhez vannak kötve, képtelen vagyok mozdulni. Remegek, félek, tehetetlen vagyok. Fogalmam sincs, mi történhetett velem.


 Hirtelen cipődobogást és kulcsfordulást hallok. Kinyílik egy ajtó, erős fényt árasztva a sötétbe, mire ösztönösen leszorítom a szemhéjaimat. Egy ember sziluettje jelenik meg az ajtóban, majd bezárja, és megint minden elsötétül. Felém lépked.

 - Szervusz, Liv! – köszön egy férfihang. Mocorogni kezdek – Jó éjszakád volt?

 Csend.

 - Jaj, ne haragudj! Elfelejtettem, hogy letapasztottam a szád – mondja nyájasan, és letépi a tapaszt az ajkamról.

 Hangosan felüvöltök, ő pedig elneveti magát.

 - Ordibálj csak, drágám! Tudod, hogy imádom, mikor ilyen vad vagy! – hangjából kiveszem, hogy vigyorog – Az ágyban is nagyjából ezt a hangfrekvenciát bírtam tőled a legjobban.

 Most ismerem csak fel az idegennek hitt férfi hangját.

 - Halott vagy – rebegem.

 - Nem, kincsem – suttogja, és hűvös kezével végigsimít az arcomon, mire kiráz a hideg – Dylan vagyok.

 A szívem villámgyorsan zakatol, az agyamban ezer gondolat lökdösi egymást. Képtelen vagyok megszólalni, de végül csak ennyit nyögök ki:

 - Meg fogsz ölni?

 - Ugyan, dehogy – mondja, én pedig magam elé képzelem, ahogyan pszichopatául mosolyog – Vagy legalábbis még nem.

 - Mit akarsz? – kérdezem remegő hanggal. Nem merek sírni.

 - Játszani egy kicsit. Ahogyan te is! Mennyivel izgalmasabb, ha először a rokonokkal végzek, ugye?

 Egyik szememből egy könnycsepp csordul le. Anyukámra gondolok.

 - Ne csináld! – kiáltok hirtelen.

 - Muszáj, édesem – feleli tettetett sajnálattal a hangjában – Különben éhen halok.

 - Mi? – nem értek semmit.

 - Securus vagyok. Áldozataim vérével táplálkozom. Eddig még csak állatokat öltem, de mostanában rájöttem, hogy sokkal jobb az emberek vére… - magyarázza, mintha egy teljesen természetes dolgot közölne épp.

 Összerándul a gyomrom, ha arra gondolok, Dylan ivott nagyapám véréből. Aztán eszembe jut, az a különös dolog, hogy én is vért eszek egy ideje, és szörnyű érzéssel jár, ha mégsem fogyaszthatok. Ez az egész helyzet olyan szürreális és ijesztő. Még mindig nem térek magamhoz. Olyan, mintha álmodnék. De nem. Ha álmodnék, aludnék, és ha aludnék… Ölnék.

 - Álmodban gyilkolsz? – kérdezem hirtelen.

 - Pontosan! – csodálkozik – Honnan tudtad?

 - Bárcsak azt mondhatnám, hogy találgattam... De akkor hazudnék. Azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen... Én is Securus vagyok.