7. fejezet - Játék, határok nélkül

 Hallgatagság, majd éles kacaj hagyja el Dylan száját. Olyan, amitől megfagy bennem a vér, és az arcom falfehér lesz. Legszívesebben lehunynám a szemem, és soha többé nem nyitnám ki, és nem érdekel, hogy mit fogadtam meg Clara sírjánál. Félek, szinte szánalmasan rettegek. Remegő ajkaim képtelenek arra, hogy bármilyen szót megformáljanak ezek után. Csak hallgatom, ahogyan Dylan lassan abbahagyja a nevetést, majd így szól:

 

 - Csakugyan?

 Bólintok, de ő ezt nem láthatja a nagy sötétben.

 - Válaszolj! – üvölt fel, ezzel visszhangot hagyva maga után a csendben. Izmaim megrándulnak, szemeim elfátyolosodnak.

 - Bólintottam – rebegem.

 - Hülye picsa – szól idegesen – Szerinted látom, ha bármit csinálsz? Na, jó. Felkapcsolom a lámpát, de, csak mert úgy szeretnéd. Eddig megkíméltelek a látványomtól, de legyen! Kérésed számomra parancs.

 Hallom, ahogyan feláll, és eltávolodik léptei zajával. Aztán lő félhomály. Arcát karjaival takargatja, melyeken vágások díszelegnek. Fekete, tépett kabátot visel, és ugyanúgy szakadt farmert. Aztán végül elém ereszkedik, kezeit rendületlenül fejéhez helyezve. Torkomban dobog a szívem. Megjelenik az az emlékkép előttem, mikor szétmarcangoltam hazug képét, most azonban nem lenne jó érzés látni. Képtelen vagyok odanézni.

 - Tudod, hogy mit tettél velem, ugye?

 - Igen – suttogom, szinte már megbánással a hangomban.

 - Akkor mit félsz, nézz rám! – utasít – Nézz már rám, kurva! – fejemet az övé felé fordítja.

 Felsikítok. Szája jobb oldalt kissé felhasítva, bal oldalt egy mély seb tátong az arcán, amely szinte feketéllik. Szemében vörös erek díszelegnek, és egyéb mélyebb vágások nyomai mutatkoznak meg rajta.

 - Hogyhogy élsz? – kérdezem nagy nehezen, és érzem, ahogy egy eddig visszatartott könnycsepp lecsurran az arcomon.

 - Rossz helyre szúrtad a kést, édesem – mosolyog meghosszított szájával – Nekünk, Securusoknak a szíve jobb oldalt van. Így zavarhatjuk meg az ellenséget. Remek védekezés.

 - És a vérvesztés? – firtatom, mert egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy ne vérezzen el egy ilyen kaszabolás után.

 Ismét gúnyos vigyor ül ki torz arcára.

 - Az nem számít, ha pótoljuk. Minket a vér éltet – magyarázza.

 - Nem értem… - hebegem félősen.

 - Mert hülye vagy! – kiált fel, nekem meg egy pillanatra megáll a szívem – Vért iszol, nem?

 - De.

 - Ha vért vesztesz, és megölsz valakit, feltöltődsz.

 - Akkor mi halhatatlanok vagyunk? – kérdezem óvatosan.

 - Nem teljesen – kezdi, és kihúz egy széket a sarokból, majd lábait keresztbe dobva ráül – De latinul a Securus sebezhetetlent jelent. Ha vért vesztesz, be tudod pótolni. De ha nem tudod, meghalsz. Két napig bírod vér nélkül, a strapabíróbbak háromig. Aztán… - mutatóujjával úgy csinál, mintha elvágná a torkát, és közben vigyorog.

 Ekkor belenyilall az a fájdalmas éhség a hasamba, mint a virrasztásom napján.

 - Én eddig hogyhogy bírtam? – kérdezem, most már kicsit felbátorodva.

 - Öltél már előttem?

 - Rovarokat – mosolyodom el finoman.

 - Állatot?

 Megrázom a fejem.

 - Csak akkor fedheted ki az igazi kiléted, ha emlőst ölsz – magyarázza.

 Ahogy erről beszélgetünk, a hasamban az éles fájdalom egyre erősödik. Legszívesebben odamennék Dylanhez, és meginnám az összes vérét. Szinte undorodom magamtól, ha erre gondolok, de aztán mindig eszembe jut, mennyire fantasztikus érzés, ha vérhez jutok.

 - Éhes vagyok – bököm ki nyögve, és a szememben egy újabb könnycsepp jelenik meg.

 Elvigyorodik. Ahogyan látom arcán a mosolyt, a harag szinte egy pillanat alatt felgyülemlik bennem. Fogadok, hogy ez volt a terve. Tudom, hogy készül valamire. Ám ekkor, mintha kitalálta volna mire gondolok, miközben sóvárgó tekintetemmel bámulom sebeit, ő lassan idehajol hozzám. Vágásai a szám közelében, de nem merem megnyalni csillogó vérét.

 - Csak tessék – mondja vigyorogva, mintha csak a popcornjából kínálna meg.

 Nyelek egyet, és óvatosan hozzáérintem a nyelvem az egyik sebéhez, mire az íze szinte egyszeriben szétárad rajta, és akár a drog, többet kívánok belőle. Ám amikor megint megnyalhatnám a vágást, elviszi arcát az enyémtől, és vigyorogva így szól:

 - Van egy alkum a számodra – kezdi, én meg majdnem felkiáltok, hogy „Tudtam!”, de visszafogom magam. Ilyen helyzetben a hallgatagság a legjobb megoldás.

 - Mi? – kérdezem aztán, a lehető legkevesebb gyűlölettel a hangomban.

 - Játszhatnánk egy kicsit, ha már így egybegyűltünk, mint Securusok. Én, elengedlek, és te megölheted a rokonaimat. Annak a vérét iszod, akié jól esik! – szinte megnyugvásként ér, ahogyan ezt mondja, pedig borzasztóan hangzik – És én is megyek, megölni a te rokonaidat! Az nyer, aki előbb meggyilkolja a másik családját.

 Nem tetszenek a szabályok. Egyszerűen elképzelhetetlennek tarom, hogy őt nem érintené érzékenyen, ha elhunyna az anyja, vagy az unokatestvérei. Ha megölném a bátyját. Bezzeg az én szívem kalapál, és csak édesanyámra tudok gondolni. Nem akarom elveszíteni.

 - Nem! – nyögöm ki hirtelen, majd rémülten lesütöm a szemem.

 - Nem? Pedig a főnyereményt még csak nem is tudod! – kacsint, félig levágott szemhéjával, nekem meg bukfencet kezd hányni az így is fájó gyomrom – Aki nyer, az megölheti az utolsót a családban. Téged, vagy akár engem!

 - Undorító vagy – suttogom.

 - Bosszút állhatsz, vagy itt tartalak, és így is úgyis megölöm anyád – vonja meg a vállát, és feláll a székről. Fel alá kezd járkálni.

 - Megdöglesz. Kurvára megdöglesz! – üvöltöm, szinte már könnyek között.

 Ekkor előránt egy kést a háta mögül, és felém szegezi azt. Egyből visszatartom a lélegzetem.

 - Elengedlek, de ígérd meg, hogy betartod a szabályokat. Nem csak te vagy az egyetlen Securus, akit ismerek – mondja fenyegető hangnemben.

 Bólintok. Fogadok, hogy így még a fájdalom is szenvedés lenne. Ha érezném a saját véremet lecsurogni bőrömről. Tehetetlen vagyok, és iszonyú éhes. Érzem, hogy mindjárt a hallucinációm is előjön.

 - Sosem vagy biztonságban – jelenti ki, és meglendíti a karját, amelyben a kést szorongatja.

 Rémülten zárom össze szemhéjaimat, majd megnyugodva veszem észre, hogy nem esett semmi bajom. A kötelet vágta el, mely addig fogva tartott. Nagy nehezen feltápászkodom, és szédülve odatántorgok az ajtóhoz. Megbotlom, ám ő ekkor mögöttem terem, és elkap.

 - Jó szórakozást – suttogja gúnyosan a fülembe, mire kiráz a hideg, és kilök az ajtón.

 Egyből beleesem a nedves fűbe. A levegő szagán érzem, hogy eső esett, ám ez nemsokára a vér illatává fordul át. Ismét érzem, amit a virrasztáskor, és tehetetlenül lihegek a talajon térdelve. Vérre van szükségem sürgősen, különben elájulok. A fájdalom immár szinte elviselhetetlen. Tekintetemmel élesebb kövek után kutatok, ám ez nem olyan egyszerű, mert lassan teljesen homályosan látom a világot. Végül meglepetésemre egy törött sörösüveget vélek felfedezni a távolban, már csak oda kell vonszolnom magam. Legyengült végtagjaimmal mászom, néha tehetetlenül megbotlom, és végül hasra esek az üveg előtt. Pont elérem nyújtózkodó jobb karommal, és remegő kezemmel egy vágást ejtek a csuklómba, amelyből egyből kibuggyan a vöröslő megnyugvás. Habozás nélkül a számhoz tarom a kezem, és szívni kezdem.

 Eszembe jut egy gondolat, amit sehogy sem tudok megérteni. Ha elfogy a vérünk, azt pótolhatjuk, ha iszunk. De ha a saját vérünk fogy el, hogyan pótolhatjuk a saját vérünkkel? Lesz még mit kérdeznem Dylantől, vagy magamtól kell rájönnöm.