Egy erdő közepén állok. Magányosan, ám érzem, mégsem egyedül. Körülöttem árnyak, zajok hada, én pedig még megfordulni sem merek. Csak a hold halvány fénye biztosít számomra minimális látóteret, ami még ahhoz is kevés, hogy ellenségemet csupán csak két méterről láthassam. Eszeveszetten kapkodom a fejem, minden egyes apróbb hangra, lélegzetem akár még az erős szél zúgását is képes lenne elnyomni, de inkább nem veszek levegőt. Bármikor lesújthatnak rám a fák közül. Fegyveremként csupán egy kés szolgál, amelyet magam előtt szorongatok izzadt kezemmel. Ez nem álom, és nem is egy emlékkép… Inkább olyan, akár a valóság, a jelen, ahova oly hirtelen csöppentem, mintha ez a sötét erdő lenne az otthonom.
- Tudom, hogy itt vagytok! – kiabálom kétségbeesetten – Gyertek elő, kibaszott kísértetek! Végezzetek velem! Most!
Szemhéjamat leszorítom, és egy mélyet sóhajtok. Hirtelen tapintást érzek a vállamon, ezért ösztönösen felsikítok.
- Livia! – hallom anyám hangját, és a nyomasztó sötétség egyszeriben elillan.
A nappaliban fekszem, a kanapénkon. A testem izzadtságban, arcom pedig könnyekben ázik. Anyukám néz le rám kétségbeesetten.
- Megint rosszat álmodtál! – simítja meg az arcom.
- Az nem lehet – pihegem – Nem aludhattam! Biztos… Biztos, hogy itt voltam végig? Nem tűntem el?
- Figyeltem rád, amíg aludtál – nyugtat.
Ezek szerint a pszichopata énem sem hülye… Nem szökik ki, ha tudja, hogy nincs egyedül. De úgy tűnik, ha ettől visszatartják, szimplán csak álmában tör rá a gyilkolhatnék.
- Hol találtál rám? – kérdezem óvatosan.
- Nagyon berúghattál, ha még erre sem emlékszel – néz rám lesajnálóan, majd feláll mellőlem – Alig tudtál idetántorogni az éjszaka közepén. Inkább én kérdezhetném, hogy hol voltál!
Már-már sírás közeli állapotban kiabál velem, ezért felállok, hogy megnyugtassam, de a hirtelen jött lendület miatt egyből szédelegve visszaesem a kanapéra.
- Nyugodj meg, anya! – mondom neki – Csak az egyik haveromnál buliztam!
- És a kezeddel mi történt? – kiabál, és látom, ahogyan arcán lefolyik egy könnycsepp.
- Van egy macskájuk – vakarom a fejem. (jobb is eszembe juthatott volna)
- Vagy százszor hívtalak, de nem vetted fel! Nagyon féltettelek, ugye tudod? – zokog, és a kezeit a pulthoz támasztja.
Ösztönösen a zsebemhez kapom a kezem, és megkönnyebbülésként ér, hogy érezhetem benne a telefonom. Meg is nézem a kijelzőjét, amin valóban százhét hívás szerepel anyától, és egy üzenet… Dobogó szívvel nyitom meg, és rémülten veszem észre, hogy a feladója nem más, mint Dylan.
„Ugye, nem felejtetted el a játékszabályokat?”
Ahogyan a szavakat olvasom, a szívem egyre hevesebben ver, és szédelegni is elkezdek. Szóval ez nem álom volt…
- Nem is értem… Pont a nagyapád halála után elmész bulizni? – folytatja anya a szidást, nekem viszont kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam, és tudjak válaszolni.
- Azt mondta a barátnőm, hogy talán jót tenne nekem egy kis kiruccanás, sírás helyett – felelem, a lehető legnyugodtabban.
- És most már jól vagy? – kiált rám anya.
- Sajnálom – mondom, majd lassan feltápászkodom, és bemegyek a fürdőszobába megmosakodni.
- Csak ennyi? – kérdezi hangosan, de én nem válaszolok.
Megnyitom a forró vizet, és egy kis idő múlva, belefekszem a kádba. Azt hittem, megnyugtató érzés lesz elmerülni a tusfürdő habjai közt, de minduntalan csak a borotvát bámulom. A gyilkos ösztöneim egyből felkelnek, ahogyan valami arra használható tárgyat pillantok meg. Körbenézek, mintha attól félnék, hogy figyelnek, aztán megmarkolom az éles tárgyat. Egy sóhajtás kíséretében újabb nyomokat ejtek, a már így is sebes csuklómon, és elégedetten nyalom le, vérem ismerős ízét. Már nincs kedvem mások vágásaiból táplálkozni. Nem akarok részt venni ebben az őrült játékban. Ha élnem kell, táplálkozom saját véremből. De közben félek… Félek, és iszonyú harag van bennem. Meg kell bosszulnom Dylan minden tettét, és meg kell tennem, amit Clara sírjánál ígértem! Ez az egyetlen, amit tehetek magamért.
- Válaszolj, kérlek, mert már nagyon… - nyit be hirtelen anya, pont akkor, mikor egy újabbat kortyolok egyik vágásomból.
Mindketten lefagyunk. Nem tudom, hogy magyarázzam ki magam abból a szürreális helyzetből, ahogyan a már vörössé festett vízben ízlelem sebeimet. Anya arcára is a döbbenet ül ki, és ő is képtelen a megszólalásra. Aztán végül csak ennyit mond:
- Securus!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése