2. fejezet - Vendégségben

 Izzadtan, és remegve ugrok fel az ágyon, amint a rémálmomból felkelek. Nehéz elhinni, hogy egy magamfajta gyilkos is képes rosszakat álmodni. Az emlékeim jelen helyzetben cserbenhagynak, így nem tudom már, hogy miért riadtam fel, mit láthattam éjszaka. Verejtékemet egy erős mozdulattal letörlöm homlokomról, és az ablakhoz igyekszem. Amint a redőnyt felhúzom, a napfény szikrát szórva rám, csukatja be velem a szemem. Egy mozdulattal rávetem magam az ágyra, és gondolkozni kezdek…

 Tegnap volt a temetés, amin megfogadtam, hogy megölöm Clara családját. Már úgyis olyan rég gyilkoltam… Talán ma kéne eljönnie a napnak, amin új bűntettet követek el.

 - Liv! – hallom lentről anyám hangját – Gyere le! Ezt látnod kell!

 Én kíváncsiskodva rohanok le a lépcsőn. Anyám egy újságot olvasva ül az étkezőasztalnál, és kétségbeesett tekintettel rám néz.

 - Ezt figyeld! Egy Katrin Henna nevezetű lány meghalt. Hogy is hívták a legjobb barátnődet?

 Szívem zakatolni kezd, kezemet pedig ökölbe szorítom.

 - Clara Henna. – felelek halkan.

 - Lehet, hogy ő is öngyilkos lett… - mondja anya – Liv! Mi történt a kezeddel?

 - Kicsit fáj… Biztos ínhüvelygyulladás. – mondom csendesen, de az agyam folyamatosan kattog.

 Meghalt ő is. Úgy, hogy én nem tettem semmit… 

 Ismét szaporább lélegzetre kapcsolok, és mint hogyha az agyam valahova máshova térne, egy pillanat alatt kizárom a külvilágot. Furcsa érzés fog el, és mielőtt bármi fizikai láthatósága lenne ennek, villámgyorsan felrohanok, és becsapom magam mögött az ajtót. A világ elsötétül, és egy emlékkép ugrik a szemem elé…

 - Katrin! Add ide a tusfürdőt! – szól Katrin barátnője a zuhanyzó alól.

 - Nem vitted be? – kérdezi, és benyújtja a tubust.

 - Nem. Köszi!

 Katrin ez után leül a kanapéra, és a TV-t kezdi bámulni, amelyen megannyi unalmas műsor fut, így közben vadul nyomkodja a távirányítót. Éjszaka van. Én az ablakon guggolva figyelem az eseményeket, egy nagy húsvágókéssel a kezemben, és hatalmas vigyorral az arcomon. Katrin most nem figyel. Itt az idő! Egy nagyot ugrok az ablakból, és egyenesen a nyakának vetem magam. Mielőtt még elsikítaná magát, fojtogatni kezdem egyik kezemmel, másikkal pedig betapasztom a száját.

 - Csitt, kicsi lány! – suttogom Clara 15 éves húgának – Nyugodj meg, szépen! Nem fogok veled sokáig szórakozni.

 Ekkor a falhoz nyomom, és innentől már csak a száját fogom. Ő végtagjaival próbál szabadulni, de hátam mögül előrántom a kést.

 - Ne kapálózz, különben levágom a kezeidet! – hörgöm – Csak egy kicsit szeretném átrendezni az arcod… Tudod! A szórakozás kedvéért. Aztán ne aggódj! Miután elég szép leszel számomra, elvágom a torkod!

 A lánynak egy könnycsepp gurul végig az arcán, de látszólag tartja magát, hogy nehogy sírni kezdjen. A kést először csak finoman, nyom nélkül végighúzom az arcán, aztán a másik felén egy kicsit erősebben vágom meg. Ekkor a könnycsepp összekeveredik a vérével. Én odahajolok, és lenyalom azt.

 - Hm. Nem is rossz! És most natúrban! – szólok, majd egy újabb sebet ejtek a homlokán, és azt is megízlelem – Ki gondolta volna! Ez jobb, mint az enyém! – kuncogok.

 Katrin kezét a falhoz szorítja, és bár mozogni nem mer, őrülten remeg. Ekkor lassan elengedem a száját, mire azon kezd el vadul lélegezni. A kést az ajkához fogom, és abba is belevágok egy szép hosszú vonalban. Ekkor hallom meg, hogy a vízcsobogás megáll. A barátnője bizonyára ebben a pillanatban végzett a zuhannyal. Tudom, hogy sietnem kell, ezért nem is tétovázok tovább. Egy erős mozdulattal belemélyesztem a kést a mellkasába, lehúzom, majd kirántom onnan. A lány fuldokolva esik össze ekkor előttem, és lassan elvérzik a padlón. Én vigyorogva állok előtte még pár másodpercig, majd mikor hallom a barátnője lépteit a fürdőből, gyorsan kislisszolok az ablakon. Az utolsó emlék, egy hangos sikítás…

 Szívem őrült dobogása kicsit alábbhagy, és a külvilág is megjelenik előttem. Mély lélegzetekkel térdre rogyok az ajtó előtt, és erőteljesen leszorítom a szemem.

 Szóval vendégségben voltam éjszaka. Meg kell, hogy mondjam, szívélyes volt a fogadtatás. Azt viszont nem értem, hogy ez mind, hogy történhetett, és miért pont a tudtom nélkül. De legalább megvan a harmadik áldozatom.