4. fejezet - Virrasztás

 Fekete felhők sűrűsége lepi el az éjszakai égboltot. Ez eső lassan érkezni készül, mit hangos mennydörgés előz meg. A nyitott ablakon keresztül árad be a hideg levegő, és a közeli gyárak füstjének szaga. Nyomasztó érzés szippant magába ezen az éjszakán, és egészen addig nem hagy nyugodni, amíg fel nem kapcsolom a villanyt. A lámpa fényénél nem sokára pár szúnyog jelenik meg, és reménytelenül versenyeznek, hogy bebújhassanak a búra alá.

 Éhség, és iszonyú fáradtság tör rám hirtelen a semmiből, de azon kapom magam, hogy nem kívánok mást, csak vért. A szúnyogok halk duruzsolása a fényforrás körül még jobban elálmosít. Valahogyan bírnom kell a virrasztást. Végül tehetetlenül felállok a széltől hűvössé tett parkettán, és járkálni kezdek, hogy ébren tartsam magam. Szemem könnybe lábad, nem bírom e kínzó érzést. Az ablakból lassacskán nem a füst, hanem a vér szagát érzem beáramlani. Szinte ösztönből odarohanok, és egy újabb dörgés közepette kihajolok. Ebben a pillanatban az eső szinte tusként pereg hűvös hajamra, és karikás szemeimmel díszített arcomra. Mintha nem is víz, hanem vérzápor hullna alá, úgy festi vörösre a sötétkék eget. Hallucinálok. Ez megrémít. Ijedten ugrom el az ablaktól, és villámgyorsan becsukom azt. Nem bírom tovább ezt a kínzó éhséget, így meggondolatlanul kirántom a fiókot, és kiveszem a pár napja használt éles borotvapengémet. Leülök az ajtó elé, és habozás nélkül belemélyeztem csuklómba. A vér abban a pillanatban, szinte hálásan buggyan ki bőröm alól, én pedig sebesen zakatoló szívvel lenyalom azt. Sóhajtva lehunyom a szemem, és úgy hagyom, hogy lassan lefolyjon torkomon. Hihetetlen és leírhatatlan érzés az, ahogyan az oly rég kívánt vörös folyadék karakán ízét érezhetem a számban. Miután végigfolyt a torkomon a vér, újból a pengéhez nyúlok, és még egy vágást ejtek csuklómon. Villámok és mennydörgések hada zavarja meg csupán a szobám nyugtalannak ható csendjét, és a szél, ahogyan az ablakomon kopogtat.

 Én a csillogó borotvapengét kezeim közt szorongatva vagdosom magam, és iszom a vérem, amely minden egyes alkalommal megnyugtató érzéssel árasztja el a testem. A vörös eső lassan visszaváltozik valódi zivatarrá, ám nem sokkal később az is elmúlik, és már csak a nedves fű és esőszag marad helyette. A fáradtságom, mintha koffeint nyaltam volna hideg bőrömről, lassacskán elhalványul. Egy újabb fáslit veszek magamhoz, és bekötöm vele a csuklóm. Megnyugodva dőlök rá az ágyra, és szuszogva próbálom átgondolni, mit tettem éjszaka. Semmit. Nem ártottam senkinek, csak és kizárólag magamnak. Késztetést éreztem rá. Muszáj volt. De nem fájt. Sőt mi több! Fantasztikus érzés volt érezni az éles pengét belemélyedni bőrömbe, majd nyelvem hegyét belemártani éppen kibuggyanó vörös vérembe. Ezen az éjszakán én voltam az áldozat. A magam áldozata.